Tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek
emlékétől sajog, szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott
szavak visszhangja duruzsol.
Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked ujjaival
végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait feléd
küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul
emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak
életre benned. Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék.
Egy tükör. Egy kedves mintájú függöny: A napfény, ahogy valamikor
szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat s az
illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból,
tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza,
ahonnan a sors elszakított.
Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.
De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító
kenőcsöt. Az ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha
újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit
mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma
már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott:
megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem
olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden más, minden
megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak,
amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és
bozót nőtte be őket. A barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el
azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen színnel mázolták be új
lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal. Rózsáid
helyén illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat
kivágták régen s újakat nem ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy
szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen lennél, dermesztő
döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb
nyomait keresve. Idegen.
Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami
benned fáj, az nem is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés,
nem is fáj talán.
Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan
emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa.
Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen
szép.
Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak
erdők és hegyek, völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép
haszontalanságok. Es akkor a honvágy már nem is vágy többé benned,
hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.
Már csak emlékezel a honra.
S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.
Wass Albert – Te és a világ - Honvágy
... 
